vitéz Lingvay Lajos főhadnagy

(1892-1975)

A budapesti m. kir. 1. honvéd gyalogezred állományában harcolt az olasz fronton tartalékos zászlósként, amikor 1916 nyarán a Monte San Michelen végrehajtott fegyvertényért kiérdemelte az Arany Vitézségi Érmet. Így emlékezett vissza az akkori eseményekre: „[1916.] VIII. 6-án reggel az olaszok általános pergőtüzet kezdtek, amivel az állásainkat és az előttünk lévő drótakadályokat teljesen szétrombolták. Délután 3 óra tájban jelezték a figyelők az ellenséges támadás megindulását. A támadás jelzésére azonnal elhagytuk a kavernát és mindenki a helyére sietett. Én a kavernától mintegy 50 lépésre álló jobboldali géppuskámhoz rohantam éspedig teljesen nyílt terepen, mert a fedezékek romjai között igen hosszú ideig tartott volna az út, az olaszok pedig már sok helyen át is haladtak a fedezékeinken. Csak ekkor indult meg a gyalogság tüze és ekkor nyitottam meg én is ennek az egy géppuskámnak a tüzét s ezzel sikerült az olasz gyalogságot visszaverni olyan körzetben, amíg a puskámnak tűzhatása elért. Én a géppuskát ekkor jobbra fordítottam, hogy az I-ső zászlóaljunkat támadó ellenséget lőjem, de rövid idő múlva észrevettem, hogy az ellenség bekerítette és már viszi is a tőlem balra lévő századunkat. Az elfogott századnak 15 ember az én géppuskám felé fut és kiabálja »Elfogták a százados urat«. Én ezeket revolverrel megállásra kényszerítettem és megparancsoltam nekik, hogy az árkot jobbról is, balról is torlaszolják el, magam pedig a géppuskát a mieinket elkísérő olaszok ellen fordítottam és az ellenségben hatalmas kárt tettem ugyan, de a foglyok elszállítását nem tudtam megakadályozni. Ennek a századnak a parancsnoka volt Indikovics százados úr. Ezalatt az ellenség megkísérelte felgöngyölíteni az árkunkat s csaknem az összes embereim megsebesültek. Lövés közben Major nevű tizedesem azzal teszi vállamra a kezét és állít meg a tüzelésben, hogy »adjuk meg magunkat zászlós úr, hátulról is jönnek«. Hátra nézve láttam, hogy az ellenséges rajvonal a hátunkban 20 lépésre közeledik. Nem volt időnk a géppuskát hátra fordítani, kézigránátunik már nem volt ezért »köveket az anyjuk…« kiáltással adtam ki a parancsot és ekkor még meglévő 3 emberemmel, névszerint Major tizedes, Schverteczki János honvéd és Szél János hovéddel fej nagyságú szikladarabokkal dobáltuk az ellenséget, mire az visszafordult és elmenkült. A nagy izgalomban Major tizedesem eltűnt, mai napig sem tudom hogyan, s csak fenti két emberemmel maradtam, de az ellenség támadása is megszűnt. Lehúzódtunk a törmelékek közé és elsőnek Szél Jánost állítottam figyelőnek. Szél még aznap este fejlövést kapott – habár nem halálosat – és így csak Schverteczki honvéddel maradtam. Vele azután felváltva figyeltünk. Amikor besötétedett akkor megkezdődött az ellentámadás tüzérségi előkészítése, éspedig a hátunk mögé, mert az olaszok a Mte St. Michelen mindenütt a mi állásainkat és tartalékhelyeinket is elfoglalva tartották. Éjfél felé ezután megkezdődött az ellentámadás. Mi ketten szívszorongva hallgattuk a hátunk mögött a nagy csatazajt és pedig »Rajta-rajta!, Hurrá-Avanti« kiabálást, majd hajnal felé mind jobban közeledett a csatazaj és kimondhatatlan örömünkre magyar beszédet hallottunk a közvetlen közelünkben. Kérdésemre, hogy »Kik vagytok és ki a parancsnokotok?« azt válaszolták, hogy 3-as honvédek és Szij hadnagy úr a parancsnokuk. Ez a csapat be is érkezett az állásunkba és mi, vagyis én és a honvédem meg is lettünk mentve, de mivel a 3-asok szélén voltunk ezért közéjük akartunk hurcolkodni a géppuskánkkal. Egy utat szerencsésen meg is tettünk de mikor Schverteczkit a szerelvényládáért visszaküldtem a tüzelőállásba, pár perc múlva »megsebesültem zászlós Úr« kiáltást halottam tőle – a karját lőtték át. Így aztán teljesen egyedül maradtam s mivel a hármasok között a hadnagy állítása szerint senki nem volt, aki a géppuskám kezelésében segített volna azért úgy egyeztem meg vele, hogy én lefutok a zlj. parsághoz [zászlóalj parancsnoksághoz] emberekért. Ekkor már virradni kezdett és én egyik gránát tölcsérből a másikba szökdelve  - az olaszok két oldalról puskáztak utánam – szerencsésen lejutottam a zászlóalj parancsnokságra, ahol Putnoky őrnagy úr a legnagyobb örömmel fogadott és azután a tőle kapott emberekkel sikerült a géppuskát és állványát lehozatni és a második védelmi vonalban ismét felállítani. Innen aztán hatásosan lőttem Szij hadnagy csapatának hátbatámadására, az ő hátemegetti futóárokban gyülekező ellenséget. Másnap parancsra bevonultam az ezredhez és csak akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen az egész ezrednek csak ez az egyetlen géppuskája maradt, s hogy az első vonalbeliek közül csak a II-ik zászlóaljból maradt pár ember.”

Maruzs Roland: Virtus dolgában töretlen - Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonáink az első világháborúban (Sopron, 2018) 193. o.